Vannak neves kutatók, akik szerint az ember voltaképpen nyelvi állat, nyelv nélkül nem lehetne az, ami, nem lehetne magas szinten gondolkodó lény. Mások inkább úgy fogalmaznak, hogy a nyelv az ember hajléka, otthona, minden ember valamely nyelven éli az életét és ez a nyelv jelentős hatást gyakorol gondolkodására; ennélfogva, mivel minden nyelv némiképp másként láttatja a világot és az életet, minden nyelv kreativitás-forrás is.

Mérvadónak tartott becslések szerint az emberiség jelenleg mintegy 7000 nyelvet beszél, ennyi az ún. élő beszélt nyelvek száma. Ugyancsak mérvadónak tartott kutatások szerint az utóbbi 500 évben mintegy felére csökkent az élő beszélt nyelvek száma, ami pedig a jövőt illeti, e század végére a jelenlegi mintegy 7000 nyelvből jó, ha marad 600. Soha nem látott nyelvpusztulási folyamat közepette élünk tehát, csak erről kevesebbet hallunk, mint például a biológiai diverzitás csökkenéséről.

Az, hogy az egyes nyelveknek milyenek a túlélési esélyei, számos tényezőtől függ, ezek közé tartozik az anyanyelvi beszélők száma, a nyelvhez társítható politikai, katonai, gazdasági, kulturális erő, de ide tartozik a nyelv jogi helyzete is, mindenekelőtt az, hogy hivatalos nyelv-e az adott nyelv vagy sem egy vagy több államban vagy például az Európai Unióban. Azoknak a nyelveknek, amelyek elnyerték a hivatalos nyelv jogállását, sokkal nagyobb a túlélési esélyük, mint azoknak, amelyek nem rendelkeznek e jogállással.

Korunkban az államok jogrendjét, s így a nyelvek jogi helyzetét is nagyrészt az emberi jogok határozzák meg, az emberi jogok leginkább elfogadott listáit pedig az emberi jogok nemzetközi joga, s ezen belül is az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye tartalmazza. Az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye kevés nyelvi jogot ismer el, ezért újból és újból felmerül (mindenekelőtt nyelvészek, írók, jogászok és filozófusok körében) a nyelvi emberi jogok szélesebb körű elismerésének igénye.

Mindezek után az előadás érveket sorakoztat fel bizonyos nyelvi emberi jogok nemzetközi elismerése mellett, kiemelve, hogy az elismeréshez nem feltétlenül szükséges új nemzetközi egyezmény vagy kiegészítő jegyzőkönyv elfogadása, az elismerés megtörténhet a jelenlegi egyezmények értelmezése, implikációik teljesebb kibontása útján. is.

A Praetorianus gárdát először Scipio hozta létre azért hogy csaták közben megvédje testi épségét. Ez után sok más magas rangú politikai és katonai vezető alakított magának hasonló csapatokat. Az első állandó gárdát Augusztus császár hozta létre. A Praetorianusoknak kevesebb időt kellett szolgálniuk, többet kerestek mint a légiós katonák és általában biztonságosabb helyeken állomásoztak. Ők voltak az egyetlen katonai egység akik a Rómába fegyverrel járhattak. De ezek a juttatások ellenére mégsem voltak lojálisak. Pertinax császárt azért ölték meg mivel szigorúbb szabályokkal akarta korlátozni hatalmukat. Didius Julianus császárnak el árverezték a császári trónt. Volt olyan is, hogy a gárda vezetője Macrinus megölette a császárt és átvette a saját kezébe az uralkodást. Az előadásomban megpróbálom lebontani a gárda történetét és működését, hogy megtudjuk, hogy miért voltak ennyire álnokok és hűtlenek.

Eszébe jutott már valakinek, hogy megvizsgálja az összefüggést az élelmiszerinfláció és az elszórt kenyérmorzsákkal etetett városi galambok elhízottága között? Vagy hogy merre megy a tőzsde a miniszoknyától? Ez utóbbi esetében például valós kutatásról van szó, melynek mutatója az ún. heimline index, melyet egy George Taylor nevű  közgazdász talált ki még 1926-ban, s mely elmélet szerint a hölgyek szoknyájának hossza és a gazdaság teljesítménye között fordított arányosság figyelhető meg. Olyanok is készítenek egészen furcsa kutatásokat, akik vitathatatlanul a szakma legnagyobbjai közé tartoznak. Paul Krugman például 1978-ban, harminc évvel az előtt, hogy megkapta a közgazdasági Nobel-díjat, 25 éves tanársegédként arról írt egy tanulmányt, hogy majdnem fénysebességgel közlekedő intergalaktikus adásvételnél miként kell kiszámítani a szállítás árait, hogy akkor is igazságos legyen, ha más időt érzékel a feladó és a vevő. Arra jutott, hogy nem a megspórolt idő, hanem elsősorban az űrhajók üzemanyagának árai határozzák meg az átváltási arányt. Bár a fenti példák izgalmas kutatásokként is értelmezhetőek, számtalan olyan komoly kutatást lehetne példaként hozni, melyek – függetlenül jelentőségüktől, avagy jelentéktelenségüktől – valódi folyamatokra mutatnak rá, és segítenek hozzá a világ megismeréséhez. Nincs ez másként a történettudományban sem, ahol a legkülönfélébb adatsorokból születnek könyvtárnyi irodalmak, melyeket a végén senki sem olvas, senki sem ismer meg.

Ennek megfelelően előadásomban a következő kérdésekre keresem a választ: hol húzódik a határ a tudományosan alátámasztott tényadatok és a narratív történetek fikciói között? Van-e értelme ismeretet terjeszteni a Wikipédia korában, s hol van ebben a „történelem igézete”? Valamint hogy ne váljunk intellektuális imposztorokká a posztmodern társadalomtudományok fogalmi zavarai között.

Előadásomban filozófiai aspektusból vizsgálom a halálfélelem kérdését Első közelítésben megkülönböztethetjük az elkerülhető veszélyektől oltalmazó halálfélelmet az elkerülhetetlen halállal kapcsolatos félelemtől. Az utóbbi esetben inkább félelmekről kell beszélni, hiszen egy ember retteghet a saját elmúlása miatt, félhet a számára fontos személyek elvesztésétől, borzalommal gondolhat a haldoklással együtt járó szenvedésekre, de félhet akár magától a haláleseménytől, tehát az életből a halálba való átmenettől is. Lehet, hogy aki fél a haláltól, azt – különböző mértékben – a felsorolt valamennyi aspektus nyugtalanítja, de az is lehet, hogy nem mindegyiktől tart. Nyilvánvaló, hogy ha úrrá lesz rajtunk a halálfélelem, nem tudunk jó életet élni. De a halálfélelem leküzdése vajon azt jelenti, hogy egyáltalán nem veszünk tudomást a halandóságunkról? Számos gondolkodó véli úgy, hogy a rettegéshez hasonlóan káros a halál elfedése, eltüntetése is, mivel ez csupán látszatmegoldás. A nyugati filozófiai hagyomány egy fontos vonulata halandóságunkkal való szembenézésre buzdít bennünket: a halálról való (helyes) filozofálással, vagy – a modern egzisztencia-filozófusok erről írnak – a halálhoz való saját, egzisztenciális viszony kialakításával felszámolhatjuk a halálfélelmünket, jó életet élhetünk, és méltó módon viselhetjük el a halál közeledtét. Más gondolkodók viszont szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy a halálról való filozofálás a félelem megszüntetéséhez, a jó élethez és a jó meghaláshoz segít bennünket, illetve kétségesnek látják a halálhoz való saját viszony kialakítását.

Koppány, I. (Szt) István király ellenfele a nemzeti történetírás alapfigurája. De mit mondanak a történeti források, mennyiben szolgáltatnak biztos tényeket Koppány tevékenységéről, sőt létéről? Ez az előadás bemutatja, hogyan és miért alakult ki Koppány középkori legendája, és megkérdőjelezi a bevett történetet. Az eredeti források alapján vázolja fel azt, amit tudni lehet, és reflektál a legenda későbbi, középkor utáni továbbfejlődésére is.

„Könnybe borul tekintetünk és fekete gyász borong szívünkben, amikor belépünk az új korszakba, mint az egész magyar történelemnek legboldogtalanabb nemzedéke” – olvashatjuk az egyik legjelentősebb korabeli bulvárlap, a 8 Órai Ujság 1920. június 4-iki címlapján. A szerző feltüntetése nélkül megjelentetett vezércikk a trianoni békeszerződés napjának fővárosi – és minden bizonnyal – országos hangulatát festette le, találóan. A békeszerződésről született írásokban viszonylag szűkszavú tudósításokat olvashatunk csak arról, hogy a magyar lakosság hogyan reagált a békeszerződés aláírására az aláírás napján és közvetlenül ezt megelőzően. A június 3-iki és 4-iki – utóbbi esetében a fővárosi úrnapi körmenettel egybeeső – nagyszabású budapesti tüntetések és tömegrendezvények a békeszerződésre adott közvetlen válaszok, a zsigeri gyász, fájdalom és tiltakozás kollektív reakciói voltak.

A restaurátor elsősorban nem mester ember és csak akkor válik igazán szakemberré, amikor megtanul jókor, jótól, jól, jót kérdezni. A hasonmás fogalmát külön választanám, mert ez csak Mikszáth Kálmán: Beszélő köntös című művéből ismerős a számomra, az informatika mindent behálózó térnyerése előtt. A legprofibb restaurátorokból és művészekből válnak a legjobb műtárgyhamisítók.

A szándék a fontos. Ezt a szándékot a vevő, az üzletfél, a szemlélő addig tudja kontrollálni, még a hasonlóság emberi érzékeléssel tetten érhető. Ahol már nem, onnan belépnek, beléptetik a különböző diagnosztikai eszközöket, melyek az anyag mikroszerkezetébe látnak.

Ezért, a múltkutatás nem szereti az úgynevezett forró nyomot. Minél régebbi a jelenség, annál biztosabban tudunk egyre pontosabb diagnózist adni róla, hiszen az időtáv növekedésével, egyre több, egyre újabb és újabb eszközt tudunk a vizsgálandó tárgy és a saját véges képességű érzékelésünk közé állítani. Ha nem jó a kérdés feltétele, akkor hamis történelmet ír a történész.

Ha pedig tágítom a fogalmat, kiderül, mindnyájan másolatokba öltözünk, másolatokban járunk, másolatokkal közlekedünk. Még a  divattervező tevékenységét is annyira befolyásolják a korábbi kreációk, hogy a klasszikus értelmű eredeti fogalmát sutba lehet dobni. Már csak vonal és QR kódok alkalmazásával lehet megkülönböztetni két ipari terméket, melyet a robotika munkájával hoztak létre.

A torinói lepel az emberiség, talán legbonyolultabb üzenetű műtárgya. Ez az egyetlen olyan műtárgy, melynél nem perdöntő, hogy eredeti, másolat vagy hamisítvány ez a műtárgy. Információ tömege minden esetben reális, használható, dekódolható. Ezt a látszólagos ellentmondást most nem tudjuk feloldani. Ehhez és hasonló gondolatokhoz kell egy hosszabb időtartam, melyben ezzel a műtárggyal foglalkozunk.

Végül az írott műtárgyak írott gondolati tartalmát is csak akkor lehet helyesen értelmezni, ha az adott történelmi kor minél szélesebb ismeretével rendelkezik a kutató.

Szándékosan választottam ki azt a mindenki által ismert állítást, mely szerint Jézust szűz szülte.

Ha ezt az állítást korrekten és pontosan dekódoljuk, akkor igen elgondolkodtató eredményre jutunk, mely eredmény a Torinói lepel más üzeneteit is új megvilágításba helyezik. A www.janusmutargyklinika.hu oldalon, a nem teljesen kész, írott verzióját már most elérhetik.

A polgári származású, szombathelyi születésű Horváth Boldizsár (1822-1898), Deák Ferenc tanítványa és közpolitikai elképzeléseinek folytatója volt az Andrássy-kormány igazságügyminisztereként 1867 és 1871 között. 1878 után már kilépett a Szabadelvű pártból is és független képviselőként folytatta politikai tevékenységét a magyar törvényhozásban 1892-ig. Szombathelynek 1884-ig volt a képviselője, majd úgy döntött, hogy a szakít a vasiakkal és „magyar manchesteriek”, a temesváriak mandátumát fogadja el. Bár betegségére hivatkozva többször is fontolgatta a politikai élettől való teljes visszavonulást, de ez még sem történt meg. Mint liberális, de a kormánypárton kívüli képviselő, ha felszólalt a törvényhozásban mindig sikerült markáns álláspontot megfogalmazni, felhívni a figyelmet a kor aktuális politikai problémáira. Gyakran lett hivatkozási pont, mindkét politikai oldal (kormánypártiak, függetlenségiek) számára. Szomorúan látta az új, fiatalabb nemzedék érték és térvesztését, a nagyra tartott liberalizmusának alámerülését. A nagy, alkotó generáció egyik utolsó tagjaként komolyan aggódott az ország jövőjéért, de kitartott eszméi helyessége mellett. Emberi nagyságát, becsületességét a kortársak a lehető legnagyobbra értékelték, életútjának és közéleti szereplésének ezen időszaka – sajnos – szinte teljesen ismeretlen a történettudomány és a várostörténet számára is.

Pilinszky Jánosról az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában ugyan nincs külön dosszié, de más megfigyelt személyekről készült jelentésekben találkozhatunk a nevével. Pilinszky János neve több mint kilencven dossziéban fordul elő. Annak ellenére, hogy a történészek, az irodalmárok és az irodalomtörténészek is kiemelt figyelemben részesítették magán- és szakmaiéletének kutatását, a költő állambiztonsági megfigyelésének feltárása mindezidáig háttérbe szorult. Jelen előadásomban először bemutatom, hogy milyen típusú források lelhetők fel Pilinszkyről az ÁBTL-ben. Itt részletesen elemzem a módszertant és a forrásokat is. A prezentációm második felében pedig azt tekintem át, hogy az újonnan feltárt források miképp egészítik ki az eddig megismert Pilinszky képet. Előadásom célja annak a bemutatása, hogy egy apolitikus vallásos embert miképp figyelt meg az államhatalom. Úgy gondolom, hogy az általam feltárt források nem csak Pilinszkyről alkotott képünket árnyalják, hanem azt is megmutatják, hogy a társadalom ezen értelmiségi csoportjáról hogyan gondolkozott a politikai elit.

Természettudományos megközelítést tekintve, valamennyi élő fajnak, létük eredményes fenntartása érdekében, fajspecifikus biofunkcionalitással kell rendelkeznie. A biofunkcionalitás jelensége akkor válik teljessé, ha a fajok, viselkedéseikkel, képesek érvényre juttatni, elsődlegesen genetikai értelemben determinált mivoltukat. Önmagukat kiteljesítve képesek felmutatni kizárólagosan rájuk jellemző viselkedéseiket, harmóniában saját fajtársaik, és környezetük élő,- élettelen faktoraival, és ha szükséges, akkor erőivel szemben. A biofunkcionalitások, tehát lényegében genetikai, adaptációs és produktív (reproduktív) működések, melyek sikeressége a kérdéses faj fennmaradásának és elterjedésének záloga. A biofunkcionalitások, az illető faj biológiai organizáltságának megfelelő szintű, minőségi működések. Ezek a működések, mint élő működések, lényegében rejtett és megmutatkozó létműködések: ontológiai és fenomenológiai, azaz: élőről lévén szó, ontofenomenológiai jelenségek, melyek a legkisebb részecskéktől, a molekuláris rendszerek, illetve a környezet felé adott jelek vonatkozásában – , mint létfenomén-fenoménlét transzformációk működési rendszereiben nyernek megvalósulást. (Kiss 2011, 2017). Ki kell emelni, hogy az élő működések, az élő állapot különös minőségeinek immanenciáit hordozzák és fejezik ki, melyek során valamennyi, az élő létezés minőségét hordozó részecske, működtető és működtetett is egyben, azaz: lét és fenomén is egyszerre, jeladó és jelfogó is egyszerre. Ezek, az élőkre jellemző alapinformációs jelenségek valamennyi fajban közösek, de a biológiai organizáltsági szintek (fejlettségi, szerveződési szintek), ha tetszik, akkor evolúciós szintek, különféle minőségeiben mutatkoznak meg, így aztán, minden faj más és más biofunkcionális létezhetőséggel bír. Ettől oroszlán az oroszlán, pók a pók, pávián a pávián és ember az ember…Minket jelen esetben elsődlegesen az ember, az „emberi kaland” (Hankiss Elemérrel szólva) érdekel. A tudattal, elmeműködéssel bíró Homo sapiens csaknem „mindenre képes”, mostanában egyre inkább isteníti is magát, de éppen kivételes képességeiből adódóan, akár önmaga kihalását is, mintegy elő tudja készíteni és be is tudja teljesíteni. Ez a társadalminak is nevezhető, alapjaiban emocionális lény, eszméket, hiteket, individuális világképeket kreál, saját történelmet ír – amit utólag mindig megbán -, biofunkcioális kulcsjelensége az értelmesség, ami áldás és végzet is egyben. Végzetes akkor lehet, ha megtagadja valódi biológiai önmagát, ha nem veszi tudomásul intuitív képzelet-áramlásának, elmeműködésének sajátosságait,  ismeretszerzési értelemben vett határait, azok emberi minőségeit. Röviden szólva: hogy filozófikus agya van, hogy minden állítása cáfolat tárgya is lehet, hogy a napjainkra lassan végzetes irányt vett technokratizmusával elveszítheti a létezők létezhetősége rejtett jelenségeinek emberi minőségben realizálódó megismerését. Mert nem a Homo sapiens „az út, az igazság, és az élet.”

Életútjának ismertetése után bemutatjuk legfontosabb gondolatait, alkotásait. Guerickét a skolasztikus felfogás ellen lázadó reneszánsz szellem vezérelte arra, hogy elképzeléseit berendezéseinek működtetésével bizonyítsa. Ő a levegő és az üres tér bűvöletében élt. Mindent, amit csak lehetett, megvizsgált vele kapcsolatban.

Néhány kísérletét a gőzgép előfutárának tekintik. Az Arkhimédész-törvényt ő alkalmazta először gázokra, ez felvetette a léghajózás gondolatát. Nem kerülte el figyelmét az a tény sem, hogy a légnyomás értéke az időjárástól függően változik. Ő volt az első meteorológus.

1657 nyarán mutatta be világhíres kísérletét Magdeburgban házának  udvarán. A 35 cm átmérőjű félgömböket, a magdeburgi féltekéket 12 lóval húzatta. A magdeburgi Guericke Társaság megismételte a kísérletet 2003 szeptemberében Szombathelyen. Mutatunk tévé-riportokat az eseményről. Fotókat mutatunk annak a Guericke-kiállításnak az eszközeiről, amit hónapokig meg lehetett nézni a vasi megyeszékhelyen. Ezek közül néhányat élőben, működés közben is láthatnak majd az előadás során.

Vas megye polgárai a XIX. század utolsó évtizedében az akkori műszaki kultúra maximumát alkották meg, amelyet csak nagyon alapos elméleti és gyakorlati felkészültséggel lehetett kivitelezni. Az ikervári vízerőmű nem jöhetett volna létre akkor és ott, ha Vas megyében nem tanítanak – többek között – olyan tanárok, mint Dr. Kunc Adolf és Dr. Edelmann Sebő, nincsenek olyan tanítványok, mint a Gothard testvérek. A tanár tanítvány kapcsolatot tovább vizsgálva láthatjuk, hogy Dr. Jedlik Ányos tanítványa Kunc Adolf volt, a következő kapcsolódási pont, ami talán kiindulásul is szolgálhat az a győri bencés gimnázium, ahol Jedlik és Edelmann is tanult.

A dolgozat azt szeretné bemutatni, hogy – egy adott térségben – a generációkon keresztül felhalmozódó szellemi tudás és empirikus ismeretek hogyan jelennek meg a gyakorlati életben, hogyan válik kulturális és anyagi tőkévé. Egy új fejlett technológiának meghonosítása – napjainkban is – csak akkor lehetséges, ahol van megfelelő befogadóképesség, és ezt még új értékekkel bővíteni is tudjuk. Ha tudomásul vesszük, hogy valódi értékek így jöhetnek létre, akkor napjainkban is sokkal hatékonyabban tudjuk humán erőforrásainkat kihasználni.

Az 1920. június 4-e többek között a délszláv határszakasz megközelítő helyét eldöntő,  trianoni békeszerződésre tett pontot, de ezzel együtt egy nemzetiségi konfliktusokkal terhelt délszláv állam létrejöttét is körvonalazta. Az előadás végigköveti a stratégiai (katonai), illetve néprajzi-történelmi (tudományos) érvelés és érdekérvényesítés folyamatát abban az erőtérben, amit egyrészt a a helyi népszavazás- és népakarat kinyilvánítása, illetve a nagyhatalmi szándékok határoltak.

Az érintett vármegyék – Baranya, Bács-Bodrog, Torontál, Csongrád, Temes, Krassó-Szörény – korábbi etnikai sokszínűsége egy korábbi birodalmi elképzelés ékeként szolgált, a béketárgyalás során viszont területi aspirációk eszközévé vált: az előadás nyomon követi a nevezett megyék iránti délszláv ambiciókat, azok történetét, beleillesztve azt egy Nyugat-balkáni hatalmi összképbe.

A sorozatgyártott épületkerámiákat a wagrami üzemnek köszönhetően már jóval a Zsolnay gyár előtt széles körben alkalmazták Magyarországon. Termékeik népszerűsége pedig a dualizmus korában sem csökkent. Ezt jól mutatja, hogy a századfordulón a szombathelyi Szent István parkban – a számos konkurens ajánlat ellenére – a wagrami gyár 5 méter magas neoreneszánsz szökőkútja került felállításra. A 2. világháború utáni időszakban a díszkút megsemmisült, csupán az alsó medencéjének pereme maradt fenn, ez a hiány azonban érezhető a park összképében.

Szombathely Önkormányzata 2021-ben felvetette a szökőkút helyreállítását, amely egy üdvözítő kezdeményezés, főként, hogy jelenlegi ismereteink szerint ez lehetne – az 1873-as bécsi világkiállításon is nagy sikert aratott – terrakotta kút egyetlen, teljes egészében álló példája. Egy megsemmisült emlék rekonstrukciója ugyanakkor mindig komoly kérdéseket vet fel. 

Előadásomban a – Módy Péter restaurátorral és Lukács István szobrásszal – közösen végzett projektünkbe nyújtanék bepillantást, érintve a technikai megoldásokat, például a lézeres szkennelést és a 3D nyomtatást. Rávilágítanék továbbá a rekonstrukció tervezése közben felmerülő elvi ellentétekre, mint a terrakotta helyettesítése bronzzal vagy az eredeti figurák szabadabb, művészi átfogalmazásának ötlete, amelyek a sorozatgyártott kerámiák sajátos megítéléséből adódtak.

Az előadásban a következő témaköröket szeretném röviden érinteni.

–           A „Rekreáció” fogalom értelmezése, jelentéstartalmának bővülés a „re- ceatio”- tól az „Életminőség tanáig”.

–           Miért nevezzük ma a rekreációt az életminőség tanának?

–           Miért vált ez a fogalom a XX. század második felétől kulcsfogalommá?

–           Mi az „Életminőség”?

–           A „Boldogsáról”. A boldogság egyik modelljéről.

–           Mit tekinthetünk boldogságnak?

–           A pozitív és az optimális élmények fokozásának lehetőségeiről.

–           Nemzetközi és hazai boldogságtérképek

–           A rekreáció tevékenységrendszerei, mint az életminőség, a boldogság forrásai.

–           Mi is a célja a rekreációnak? Képekben kifejezve.

A csillagok, hatalmas, forró és sugárzó égitestek, számunkra csak apró pontokként jelennek meg az égbolton. Az emberi kíváncsiság a történelem korai szakaszaiban is nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a számunkra apró világító pontoknak, melyek közül némely fényesebb, némely kevésbé látszódik, közelebbinek, vagy éppen messzibbnek tűnik.

Hozzátesz a téma romantikájához, hogy valamilyen módon mi is csillagok “leszármazottjai” vagyunk? Tudunk-e bármi további, lényegi információt leszűrni ezeknek az égitesteknek a kutatásával? Milyen megoldatlan, égető kérdések vannak a témában? Mennyire adhat pesszimizmusra okot, hogy az ember ennyire apró és lényegtelen kozmikus skálán? Többek között ezeket a kérdéseket szeretném előadásomban boncolgatni.

Molnár Kálmán (1881-1961) a 20. századi polgári magyar közjog-tudomány legjelentősebb művelői közé tartozott. Közel fél évszázadig tartó pályafutása során az Egri Érseki Joglyceum, a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara, végül a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara közjogi tanszékén oktatott. Az alkotmányjog területeit érintő tudományos munkássága elismeréseként az MTA 1942-ben levelező tagjává választotta.

Közjogi felfogásának kiinduló- és végpontjaként az 1867-es kiegyezést tekintette, amelyből jottányit sem engedett. Rendszerek jöhettek, mehettek – közjogi nézetei változatlanok maradtak. A két világháború közötti időszakban legitimizmusával hívta fel magára a figyelmet, amennyiben tántoríthatatlanul ragaszkodott a ’67-es alapokig visszavezetett alaki jogfolytonosság eszméjéhez. Nézetei nyilvánvalóan közrejátszottak abban, hogy 1932-ben felkérték, oktassa magyar közjogra a belgiumi száműzetésben élő Habsburg Ottót. Rendíthetetlen katolicizmusa, meggyőződéses legitimizmusa egyaránt szembeállította a totalitárius, illetve autoriter eszmékkel és rendszerekkel. Szilárd közjogi meggyőződése ahhoz is kellő erkölcsi tartást adott számára, hogy a faji őrület tobzódása idején a sajtó nyilvánossága előtt az aktív jogászprofesszorok közül egyedüliként többször is határozottan tiltakozzon – saját korábbi előítéletein is felülemelkedve – az állampolgári jogegyenlőség elvét felrúgó, jogcsorbító, illetve jogfosztó zsidótörvények meghozatala ellen. Nem véletlen tehát, hogy a nyilas karhatalom 1944. őszén Molnár Kálmánt közismert nyilas- és nemzetiszocializmus-ellenessége miatt Pécsről néhány hétre Nagykanizsára internálta. A kiszabadulását követően a pécsi Erzsébet Tudományegyetem képviseletében az 1944. december 21-én Debrecenben összeülő Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották. A szocialista jogászképzésre történő áttérés időszakában, 1948. őszén a polgári közjogtudomány reprezentánsaként bátor antifasizmusa ellenére sem tarthatta meg tanszékét. Az MTA 1949. őszén végrehajtott átszervezésekor pedig levelező tagságától is megfosztották, pontosabban a semmitmondó tanácskozó tagok közé sorolták át. Az életéből hátralévő időszakot Molnár Kálmán a tudományos élettől visszavonultan, olvasással, iratai rendezésével, feljegyzések írásával töltötte.

Ahhoz hogy a kulturális intézmények – jelen kutatás esetében különös tekintettel a galériákra és múzumokra – az értékek megőrzése mellett hatékonyan tudjanak bekapcsolódni releváns kulturális-társadalmi folyamatok támogatásába, hosszabb-rövidebb távú hálózati együttműködések kialakítása válik szükségessé. A kulturális intézmények közötti együttműködéseknek számos motiváló és gátló tényezője van, s sikeres megvalósulásuk esetén hatásuk országos, illetve határokon átívelő is lehet. Az előadás ilyen tényezőkre és hatásokra világít rá tágabb társadalmi folyamatok kontextusában három nemzetközi esettanulmány alapján: Nagy-Britanniából, Ausztráliából és Új-Zélandról. Mindhárom esetben utazókiállításokról van szó, melyek az ókori egyiptomi hitvilág bizonyos aspektusait és az ezzel kapcsolatos brit kutatásokat; az ausztrál őslakos művészet kortárs példáit; illetve az új-zélandi Māori törzs természetközeli kultúráját mutatták be. Utazókiállítások, de más kulturális események szervezése során is érdemes váratlan történésekre számítani – bizonyos esetekben ezek további értékteremtést tesznek lehetővé, mint azt az új-zélandi Māori és amerikai őslakos törzsek találkozása is mutatja az egyik utazókiállítás kapcsán. Az előadás kitér ezekre a kihívásokra, illetve érinti a feszültségterjedés- és kezelés, valamint a hasznos információk és ajánlások megosztásának dinamikáit egy digitálisan behálózott szervezetközi kontextusban.

Előadásomban a jelenlegi Vas megye területéről hiányzó zsinagógákkal foglalkozom. A történelmi Vas megye területén csak egy községgel, a rohoncival. Ezt az teszi indokolttá, hogy Vas, Zala és Somogy megye  zsidó közösségeit szinte kivétel nélkül a Rohoncról származó zsidók hozták létre.

A második világháború előtt a mai megyében tizennégy zsinagóga, nyolc imaház, hét imaszoba működött.  A huszonkilenc működő imahely helyén ma egy imaterem funkcionál rendeltetésszerűen Szombathelyen. Az eltűnt ( lerombolt, leégett ) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó, esetleg publikáció őrzi.

Az eltünés alatt három dolgot szeretnék bemutatni:

1. A fizikai mivoltában is megsemmisített egykori zsinagógák.
2. A más funkciót kapott, olykor a külsejében is átalakított zsinagógák.
3. A romos, az összedőlés szélén álló zsinagógák.